4. Rèsz

Selena

A lány aki meglátott, odajött, megtalált, az egy nagyon régi barátnőm. Nagyon-nagyon régi barátnő. Még általánosból ismertem. Egy évvel felettem járt, de hosszú ideig jó barátok voltunk. Na meg ott lakott a szomszéd utcában, szóval a távolság neki nem volt akadály. A neve Hilary és higgyétek el, a csaj nagyon fel van pörögve. Mindig. Azt soha nem ütöd ki. Nála optimistábbat nem találsz a kerek  Földön sem. És most itt áll előttem. Az érzések csak úgy kavarogtak bennem. Mégis, hogy másszak ki ebből?
A lány egy darabig méregetett majd magához húzott és megölelt.
- Annyira hiányoztál. - mondta.
- Ne haragudjon. - toltam el magamtól. - De ismerjük egymást?
- Te.. Maga nem Selena? Selena Clark? - nézett végig rajtam.
- Nem. Dehogy is. - sikerült valahogy elnevetnem magam. - Engem Laycie-nek hívnak és fogalmam sincs ki az a lány.
- Ne haragudjon.. És csak.. Nagyon hasonlított egy rég lát ismerősömre.- mondta ki a szavakat, miután bevetett, hogy én csak egy turista vagyok.
- Tényleg ne haragudjon. - szabadkozott. - A további szép napot.
Sietősen elhagyta a helyet. Tudom, hogy ez most nem a legjobb dolog volt. Tudom, hogy ezt még meg fogom bánni.De mégis mit tehettem volna? Mondjam neki azt, hogy Hé. Igen Selena vagyok, Tudod az aki se szó, se beszéd elment Amerikába, nem jelentkezett, semmi életjelet nem adott magáról. Most meg itt vagyok, mert pár örült ember elrabolt engem. Kösz, inkább kihagyom.
Jobb ha nem tud rólam.
Visszasiettem a kocsihoz, beültem és bevágtam az ajtót.
- Minden oké? - nézett hátra Scott.
- Igen. Csak menjünk már vissza arra az isten verte helyre!
Az összes fiú furcsálta a viselkedésemet, de most ez zavart a legkevésbé. Az út további része csendben telt. Csak a rég látott tájat bámultam és konstatáltam a sok változást.

A házhoz visszaérve egyenesen a nekem szánt szobába mentem. A fiúk behozták azt a pár cuccot amit nekem vettek, majd rám csukták az ajtót, hadd maradjak csak a gondolataimmal. Szerencsémre nem zárták be a szoba ajtót. Előkotorásztam egy hátiszákot és belepakoltam minél több hasznos és értékes dolgot. Majd vártam. Vártam és vártam. Leginkább lekötöttem valamivel a figyelmemet, hogy még véletlenül se merjek elgondolkozni semmin se.
Éjjel fél háromra - végre - kellő csend lett a házban. Az ajtót finoman nyitottam ki és léptem ki a folyósora. Sose kellett még sehonnan sem elszöknöm, ezért ez határozottan új volt nekem. Végig haladtam a a sötét és egyben csendes folyóson.  A nappaliból viszont fény szűrődött ki. Óvatosan odalépkedtem és belestem az ajtón. Csak a tévé ment egymagában, sehol egy lélek se. A késői hírek voltak.
- A holtestet még mindig nem tudták azonosítani, de a minap tettek bejelentést, hogy New Yorkban eltűnt egy fiatal egyetemista lány az Akadémiáról, aki megfelel a holtest leírásainak, azonban az orvosok nem biztosak még benne. A nyomozás folytatodik. Az eltűnt személyről barátai kérésére nem adhatunk több információt.
Ó. Te. Jó. Ég. Azt hiszik, hogy meghaltam? Azonnal el kel tűnőm innen! A kilincset szorongatva azonban a tervem felsült.
- Hova, hova? - hallatszott Adam hangja.
Szép lassan megfordultam. Adam a falnak támaszkodva figyelt engem, Logan meg akkor ért oda.
- Mi a helyzet? - kérdezte az utóbbi.
- Szökni próbál. - felelte Adam.
- Szerintem elég világosak voltunk a múltkor. - szólalt meg egy kis idő után Logan.
- Szerintem meg ezt ti nagyon meg fogjátok járni. - vágtam rá. Erre csak egyszerűen kiröhögtek. Komolyan! Milyen világban vagyunk? 1800??
- Na jó. Most már légy jó kislány és menj vissza a szobádba. - intett Logan.
- Nem megyek vissza! Haza fogok menni!! - üvöltöttem. Vissza fordultam az ajtó irányába és elkezdtem rángatni a kilincset.
- Miért nem nyílik ez a kurva ajtó?! - idegesen a hajamba túrtam. A plafont kezdtem tanulmányozni, hogy ki ne csorduljon a könnyem.
- Miért üvölt mindenki? - jelent meg Catherin álmosan. - Te meg..
- Igen, Cat. A barátnőd szökni készül.
- Ohh, Sel.. - nézett rá sajnálkozva(??)
- Nem vagyok a barátnője! Te meg nem sajnálkozzál már rajtam! Csak engedjetek már ki!!
- Figyelj. Feküdjünk le, holnap meg majd mindent megbeszélünk.
- Nem! Most fogtok kiengedni ezen nincs mit megbeszélni! Te.- mutattam a szőke lányra. - Te meg aztán rohadtul ne szólj bele, mert ez mind - mutattam körbe. - Ez mind, csakis a te hibád. Te tetted tönkre ez életemet! Ti meg - mutattam két srácra. - mondjátok már el, hogy miért jó az ha én itt dekkolok.
Néma csend mindhárom személy felől. Remek.
- Azt hiszitek köpni fogok? Mert ha csak ezen múlik akkor aláírok valami titoktartási papírt és elválnak útjaink.
- Értsd már meg, hogy nem engedhetünk el. - mondta teljesen higgadtan Logan.
- Értem. Remek. - az állapotom már inkább hasonlított egy hisztérikusra mint egy józan emberére.- Emberrablás. Az legalább 8 év letöltendő. Sebaj. A nyakláncomat legalább visszakaphatnám?
Logan intett Adamnek, az meg a zsebéből kivette az említett tárgyat. Azonnal kikaptam és beleraktam a táskámba.
- Leköteleztetek. - néztem végig mindhármukon, majd elhagytam a helyiséget.

James

- Kész is. Haver nem maradsz egy kicsit, elmegyünk a srácokkal a közeli bárba.

- Kösz Greg, de ezt most kihagyom. Még van egy kis elintézni valóm. 

Csak köröztem a városban a kocsival. Hogy oldjam meg ezt az egészet Cath-el? És ki ez az új lány? Mit keres itt? Muszáj felhívnom Cath-et.  Nekem ő a mindenem. Nem hagyhatom, hogy ő is csak úgy kicsússzon az életemből. Nem, őt nem veszíthetem el. Egyre mindig megtanítottak a szüleim. Ami megvan, és boldogságot hoz az életemben, azt semmi kép ne engedjem el. Hát ezt nehezen tartottam be. A szüleim meghaltak, a húgomat elengedtem, Cath helyzetet meg egyszerűen nem tudom. Ez az, James. Fojtasd csak ezt az élet módodat. Hátha tönkreteszed te magad és nem kell rá megkérjünk mást. 

- Igen? - szólt bele az a lágy hang.

- Cath? - szólaltam meg a rekedtes hangomon..

- James? 

- Mit szolnál, két hét múlva ráérsz? 

- Két hét? Mi lesz akkor?

- A randink.

- Ó. Persze. De miért pont két hét múlva? 

- Merd addig el kell intéznem néhány dolgot. - feleltem.- Akkor két hét múlva. 

Leraktam a telefont és immáron a házam felé vezető úton haladtam. Megérkezve egyből kipattantam az ülésről. Bent a házban a fürdő felé vettem az irányt, megeresztettem a csapot és be álltam a zuhanyzó alá. .
Az évek során rengeteget gondoltam a húgomra. 7 év. 7 éve láttam őt utoljára. Még kislány volt. Egy táncoló, vidám kislány. Azóta már kész nő lehetett belőle. Vajon felismerném? Vagy ő felismerne engem? Ha igen, akkor sem állna szóba velem. Én voltam a rossz bátty aki elhagyta őt. Egyedül a nagy világban. Csak az sajnálom, hogy soha se mondhatom el neki, hogy csak így volt biztonságban. Bár most bármit megadnék, hogy megölelhessem és azt mondjam neki : 'Szeretlek húgi.'
Kilépve a zuhanyzóból egy rövid sortot vettem fel és úgy mentem ki a a nappaliba. Az asztalon egy kis sárga pappír volt rajta egy lakcímmel. Egy amerikai lakcímmel. Selena lakcíme. Pár hete kértem el az egykori nevelőszűlejétől. Ő is csak úgy tudta, hogy Sel minden karácsonykor küldött neki ajándékot.
Csak néztem és néztem a pappírt. Annyi mindent kell helyrehozzak. Az egyiknek viszont meg volt rá a kezdő lökés. Oké. Most már tudom mit kell tennem.

Megálltam a hatalmas épület előtt. Lekapcsoltam a motort és kiszálltam a kocsiból. Kivettem a sport táskámat, a vállamra dobtam, s indultam is befele.

- Segítsetek? - kérdezte a nő a recepciósnál.

- Egy repjegyet kérek New Yorkba. Csak oda.